Egy ló halálára (karcolatok)

2020.06.11.

EGY LÓ HALÁLÁRA (1526 július/Mohács előtt)

Az ifjú Lajos király imádta a kutyáit, ezeknél talán csak a lovát szerette jobban. A mohácsi csata előestéjén is a lovász előkészítette az állatot a budai várban, de sűrűn csóválta fejét: öreg már ez a ló, nem fogja bírni a csatát szegény. Biza, nem fogja ez bírni már ...Hetek óta olyan szomorúan néz, mintha beteg volna. Megpaskolta az oldalát, az állat oldalra bámult, üresen a semmibe. Félelmetes a tekinteted, drágám, ne ijesztegess már, hallod-e! - gondolta a mester. Maradnod kellene, küldjük inkább azt ott a sarokban, hmm? - súgta a ló fülébe. Kedvelte ezt nyugodt szépséget, s féltette is. Mennem kell, most igazán - csóvált egyet a fején a ló.

Őfelsége azonban végre megérkezett, nem úgy nézett ki, mintha nagyon sietne.

- Mit tehetek még, uram? Minden kész, és megütögette a ló oldalát, az pedig ismét visszanézett kissé bánatosan. - Akarta volna mondani, hogy" Felség, ne vidd el ezt a lovat", de a fiatalember tekintete is furcsa volt, így meggondolta magát. Ki ő, hogy szólni merészeljen?

- Vigyázz jól a kutyáimra, indulunk - vetette oda a király, majd nem szólt semmi többet, egy mozdulattal felugrott a lóra. Az agarak sorban tüntetve, idegesen körbefutkározták. Maradj, maradj!

Az állat lassan poroszkált a poros nyári úton, a rekkenő hőségben, nem volt kedve mozdulni, sőt szinte moccanni sem. Útközben imbolyogva a tájat leste, a lovasa csendben, hallgatagon mélázott, nem szólt rá. De azért összeszedte minden erejét, hiszen kedvelte ezt a kis gazdáját, aki ővele mindig oly kedves volt, kisfiú kora óta viszi már erre-arra. Eszébe jutott, ahogy megismerkedtek a palota udvarában, a kiskölyökre, amint kíváncsian először odajött hozzá.

A sereg elején közben a fiatalember kissé nyugtalanul nézegetett jobbra-balra. Már rég késő elindulni, de nem érkezett meg az arany, amit ígértek a rokonok a távolban, amit ígértek ezek a rusnya, fosztogató német bankárok, amit ígért az a gazdag ficsúr Angliában. Sok minden járt a fejében már hónapok óta, rosszakat álmodott, és mintha vége közelednék. Én leszek az oka, én leszek az oka, valójában mindennek én vagyok az oka - jutott aztán mindig körbe-körbe ugyanoda. Hogy fognak majd rám emlékezni? Ah, nem is lesz, ki emlékezzék... akkor már nem lesznek emlékezők. Szolimán, te Allah beteg elméje, te hitvány, pogány, aljas hitszegő... Előttem mész a Pokolra! Ah, ezt is az uraságoktól tanultam...Annak a sátáni Fuggernek a képe jelent meg előtte, amint széles arccal vigyorog, mint szenvednek a magyarok, s persze velük a királyuk is…pokolra való, uzsorás, bankár népség – Szent Korona hatalma, persze, persze…Micsoda szörnyű pénzvilág jó majd ezután, s mily borzasztó világ, Fugger-világ!


Nem jártak még túl messzire, mikor a ló lába egyszerre megbicsaklott, majd szó nélkül összeroskadt a lovasa alatt...- Héééé, hahó, te, mi lelt téged, fiam! - szólongatta, de csend. A ló orra elé tette az ujját, ám nem érezte leheletét. - Kelj fel, kelj fel, drágám, hát nem hagyhatsz itt, még te is, hallod, hallod ? - azonban választ nem kapott, legalább a horkantását hallotta volna. - Kérlek szépen, kérlek szépen - ütötte egyre erősebben a páncélt. Az állat élettelenül kinyúlva feküdt a földön, hiába rázta, nem mozdult, kilehelte létét a hűséges pára...Ebben a csatában már nem akart részt venni!

Rossz ómen - néztek egymásra hátul a nagyurak, a püspökök az Égre emelték tekintetüket, s elmondtak egy imát a lóért, - avagy talán magukért - az egész sereg állt, a levegőt betöltötte a sűrű, forrón nyomasztó csend. Lajos ellenőriztette még egyszer, valóban megholt-e a ló, majd leeresztette lassan az aranyos sisakrostélyt...


Talán, talán jobb is ez így, Isten akarata volt, hogy időben elvitte e jótét lelket...

Címkék: karcolatok

Ezeket a cikkeket olvastad már?